Fekete István: Május

Fekete István: Május

Fekete István Május című írása lett  A nap prózája rovat mai darabja. Vitathatatlan tény, hogy ő a legolvasottabb magyar írók egyike. Bár én úgy látom, hogy mai modern kor trendjei talán nem kedveznek annak a természetközeli életfelfogásnak, a vidéki életnek, a csendes szemlélődésnek, amelyet ő képviselt nemcsak életvitelében, hanem írói munkásságában is, töretlenül bízom benne, hogy művei örök életűek, tele olyan bölcsességgel, amelyet csak egy a természettel együtt létező ember szívhat magába és őrizhet meg a későbbi nemzedékek számára.

Fekete István: Május

Ezen a magától nőtt, csalitos erdőrészen, szakadékos domboldalon egy öreg vadcseresznyefa uralkodott, ami szokatlan volt, mert a vadcseresznye nem hosszú életű, nem is nagyon értékes, és hogy valamelyik öreg erdész mégis meghagyta, csak annyit jelentett, hogy annak az erdésznek volt szeme meglátni a szépet, és volt szíve jót is tenni érte.
A tölgy- és csernövendékek ugyan zsörtölődtek, mert a hagyásfák többnyire tölgyek, bükkök, kőrisek és egyéb keményfaóriások voltak, de tenni nem tehettek semmit, és mivel az óriás cseresznyefa betöltötte hivatását, megnyugodtak.
– Talán még jó is – gondolták – mert, ha valami vénséges tölgy terpeszkedne itt fölöttünk, elvenné fölülünk a fényt, alólunk az élelmet…
Ez a cseresznye meg olyan nyurgára nőtt, hogy árnyéka kicsi, körbejár, és a gyökerei is élni hagynak bennünket.
A cseresznyefa sudár, egyenes törzse kivételesen magas volt, s mivel a fa messzire látott, zizegve, susogva, és ha kellett, zúgva figyelmeztette kis országát mindenre, amiről tudni kellett és tudni lehetett.
A cseresznyefa nem volt kemény és férfias természetű, mint a tölgyek vagy a kőrisek, nem volt megátalkodott, mint a szil vagy a gyertyán. Inkább asszonyos volt egy kicsit, aki tavaszokon virágos nászruhába öltözött, és ha sérelem érte, mézgát sírt, s ezzel takargatta sebeit.
De uralkodni jó volt ez a puha és kedves hagyásfa, mert lombbal vagy anélkül szeretett híreket hallani, és szeretett híreket továbbadni, ami örömére vagy bánatára, de mindenképpen hasznára volt az alája tartozó cserje- és faországnak.
A cseresznyefa magas volt, s ezért messzire látott. Túl a dombháton, túl a szakadékokon, át a völgy torkolatán, ahol tóvá szélesült a patak, és ahonnét – ha majd eljön az ideje – felzendül a békák harmonikázó kórusa, ami külön-külön csak egyszerű brekeke és ung-ung, de együtt olyan, mint az alkony zsolozsmája, amelyet a vízben fürdő telehold tiszteletére zengenek a borjúszemű dalnokok.
Majd! Sajnos, ebben az évben bizony csak majd, mert Tél úr komisz és nagyon maradós volt, akinek hiába tanácsolta az egész világ szép szóval, elkeseredetten, sőt átkozódva a távozást. Megcövekelte magát, és a mamlasz Nap is mintha csak dísznek mászkálna az égen: elfelejtette a kazánajtót kinyitni, hogy rádőljön a meleg a világra, s amikor észbe kapott, már április volt…
Április lett, amikor a cseresznyefa először szólalt meg, puha, tavaszi hangon számolva be országának uralkodása apadó gondjairól…
– Ssszz…, hoó… Elment a hó, siet a hóvirág, nyakán a kankalin, az ibolya. Lélegzik a nyomott avar…, s alatta láthatatlan élet morzsol mindent, ami élt, s ami újra élni fog. Készüljetek…
– Ru-ruu-bu-buu – mondta a vadgalamb, aki ugyan már korábban érkezett, de a hangját csak most találta meg, majdnem egy időben a feketerigóval, aki csattogva szaladt végig az avaron, amely alatt néma gombák szültek néma gombákat, és néma földigiliszták emésztették a holt korhadást, amiből élő humusz lesz.
Melegedett az egész világ.
A föld fagya cseppekben sírta ki téli bánatát, s a cseppek tétovázva kapaszkodtak kis barlangok boltján, hogy elengedjék-e magukat az ismeretlen sötétségbe… De aztán mégiscsak elengedték magukat, s valahol a barlang kis tavában azt mondták:
– Pitty… – s a mélységekben tapogató hajszálgyökerek azonnal odadugták szívókáikat.
– Nini, vizecske…!
És eszükbe jutott, hogy az ágak szomjasak, a rügyek szomjasak, szomjas az egész uralkodó cseresznyefa.
– Nyomás, testvérek!
Fent pedig a héj, az ágak, a rügyek lelkendezve erőlködtek.
– Szívni, szívni…!
A kemény ágak meglágyultak, a rügyek teltek lettek, hogy majd lecseppentek, a szél lustán ténfergett, mert tele volt kívánsággal, panasszal, vággyal, reménnyel, amit a füvek, fák, csúszómászók, négylábúak, madarak bíztak rá. A sokféle kívánság azonban tulajdonképpen csak három fő kívánság volt: víz, meleg, napfény… A többi a lakók gondja volt, akik vagy itt teleltek át, vagy mostanában érkeztek, vagy még csak ezután érkeznek. Mert amíg a nyúlanya fiai már a vacok körül mászkálnak, és a bagolyfiókák repülnek már, a cinege még tojásain ül, és a fecskék és a fürjek csak mostanában érkeznek, ha ugyan meg nem fogták őket a taljánok, akik a csigabiga és az elefánt között mindent megesznek.
Az avult nád közt zöld leveleit dugdossa már az új. A som ilyenkor már régen elvirágzott a hóvirággal és a kankalinnal együtt, az ibolya még ott kéklik a bokrok alatt, de a fákon még kevés a zöld, és csak a fűz barkáin dongnak a méhek mértékletes muzsikaszó mellett, mert ez az idő még csak a lánykérés és a legénybúcsú ideje, és hol van még a lakodalom…?
Ez még nem az erdők és mezők kicsattanó, összehangolt, ezerszínű zengése, mert ez az idő még nem érkezett el, a cseresznyefa még nem adta meg a jelet, amit úgy vár mindenki. De hatalmas koronája már rózsaszínben bujkál, dereka, mint a nedves bársony, de néma még és figyel, mert az igazi nász – ha közel is van – még nem érkezett el.
A föld langyos már, a csalitok felett reng a meleg levegő, ha a pocakos felhők közül kikönyököl a Nap, hogy ilyenkor már csak egy kis szelíd esőre, puha esőre vár a világ.
És egy estefelé majd teljesül a vágy: halkan esik az eső.
Hold nincs, csillag nincs, csak az eső suhog, és a nagy cseresznyefa zsong:
– Készüljetek!
S ezen az éjszakán nem alszik senki.
Amikor az eső elállt, már a hajnal teregette ki ködlepedőit.
Később a Nap ácsorog egy kicsit az éghatáron, hogy készen legyen mindenki, hiszen az Ünnepnek ezt a napját várta mindenki. Aztán amikor kilobban az égi fény, fehér virágba borultan áll a vén cseresznyefa, de ezen a napon fiatalnak érzi magát, mert koronájában millió méhecske halk zümmögése szól, mint az orgona. És ezt a lágy búgást viszi a hajnali szél végig az erdők fölött, aztán megszólal ő maga is az erdők, a mezők, az ég és a föld és a madarak nyelvén, és csak annyit mond:
– Május…!
Szerkesztette: Rinner Anita
Kép forrása: Pixabay

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: