Ahol a szivárvány véget ér, kritika Cecelia Ahern könyvéről

Ahol a szivárvány véget ér, kritika Cecelia Ahern könyvéről

Az emberek mindig új dolgokat várnak az új évtől. Ilyenkor születnek meg a hatalmas fogadalmak, aztán pár hét alatt meg is szegjük őket. Ezért én az idén nem fogadtam meg semmit. Amit természetesen pár napon belül meg is szegtem és megfogadtam, hogy több új írót próbálok megismerni. Új év, új írók, csodás könyvek, mert egy könyvmoly nem tud létezni könyv nélkül, ez volt a fogadalmam, amit szintén megszegtem, mert az új évben első olvasmányomnak Cecelia Ahern, a P.S. I love you szerzőjének újabb sikerkönyvét választottam, az Ahol a szivárvány véget ér című kötetet. 

Ahol a szivárvány véget ér, kritika Cecelia Ahern könyvéről
Ahol a szivárvány véget ér, kritika Cecelia Ahern könyvéről

Nagy izgalommal kezdtem neki az olvasásnak, hiszen Cecelia Ahern előző könyve mély benyomást tett rám. Természetesen nem csak arról van szó, hogy végig bőgtem a meghatódottságtól, hanem mert nagyon szép történetnek találtam és még mindig élénken él az emlékezetemben. Így kíváncsian és hatalmas elvárásokkal kezdtem el olvasni az új könyvét.

A könyv felépítése elég érdekes. Nem egy folyamatos leírásokkal és párbeszédekkel tarkított történetet olvashatunk, amit általában megszoktunk. Az író úgy alkotta meg a könyvet, hogy egy hosszú levelezést követhessünk nyomon. Ez kicsit nehézkessé teszi az olvasást, legalábbis számomra azzá tette, mert nagyon oda kellett figyelnem, hogy éppen ki ír kinek. Többször vissza kellett térnem részekhez, mert összekevertem, hogy ki kinek írt és így hamar elvesztettem a fonalat. Az író több levelezési műfajt is belevett a könyvbe, kezdve az iskolai órákon vagy postai úton írt levelekkel, a korral haladva az e-maileken át, a chat-ig. Még üdvözlő kártyák is kerültek a repertoárba.

A főszerepben két kisgyerek áll, Alex és Rosie, akik osztálytársak és a legjobb barátok. Az ő levelezésüket követhetjük nyomon hét éves koruktól kezdve. Később hozzácsatolódik a barátaik és családtagjaik egy-egy üzenete is. Cecelia Ahern nagyon odafigyelt arra, hogy az írások stílusában fel lehessen ismerni ki írta az adott levelet, milyen érzelmeket közvetít az írásában, mégis sokszor éreztem úgy, hogy ez nem teljesen sikerült. A mindennapi életemben is gyakran találkozom ezzel a problémával. Persze az írásjelek és a kis és nagybetű használata sokat segít ezen, de mégis sokkal nehezebb az érzelmek visszaadása, mint szóban. Ez szerintem a könyvben szereplő leveleken is megmutatkozik.

Maga a könyv szerkezete zavart egy kicsit. Nem ehhez az elbeszélési módhoz szoktam hozzá, így kellett egy kis idő, míg ráhangolódtam a történetre, de számomra mégsem nyújtott olyan élvezetet, mint a normális elbeszélések. Feszültté tett a folyamatosan szakadozó idővonal, mivel a könyvben nagyon gyorsan telik az idő. Több hét is eltelt egy-egy üzenet, vagy levél között, ezért néha nehéz nyomon követni a szereplők korát. Alex és Rosie levelezése több évtizedet ölel át, és sok esemény, leírás és szereplő csak érintőleges említést kap. Nem tudjuk meg, hogyan is néznek ki pontosan néhány utaláson kívül. Nem ismerjük pontosan milyen környezetben élnek, csak annyit tudunk meg, hogy Írországban játszódik a történet. Ez kevésnek bizonyult számomra, hogy bele tudjam magam élni a történetbe.

Alex és Rosie kapcsolata kezdetben szoros barátság, ami idővel átalakul vonzalommá, majd szerelemmé. Mégis a két fiatal csak körülbelül negyven év után talál végleg egymásra. Addig csak kerülgetik egymást, tévutakon járnak, szemérmeskednek, kifogásokat gyártanak, és hazudnak maguknak. Nem mintha az élet a segítségükre lenne, az időzítés sosem megfelelő.

 Annyira frusztrált az a tehetetlenség, amely a két főszereplőt jellemezte, hogy az orruk előtt van a boldogságuk kulcsa, de nem ragadják meg, hogy legszívesebben a földhöz vágtam volna a könyvet. Aztán ahogy kezdett leülepedni a történet, kezdtem ráébredni, hogy mennyi ember van a világon, akik ugyanígy járnak és ugyanezt teszik. Hazudnak maguknak, visszatartja őket a félelem, kifogásokat keresnek és nem tesznek semmit, hogy boldogok legyenek csak kivárnak, ámítják magukat, hogy majd sok év elteltével ráébredjenek, milyen ostobán viselkedtek, mert persze, mindig utólag okos az ember.

Az élet nem olyan, mint egy film, amiben a főhős az utolsó pillanatban ráébred, hogy elrontja az egész életét és megragadva a pillanatot a „Happy End” felé tereli a sorsát. Az emberek elkövetik a hibáikat, amikkel nehezen néznek szembe és félnek változtatni. Talán ezért frusztrált engem ez a könyv, mert szó szerint a képembe nyomta az igazságot, hogy milyen is valójában a világunk, milyen könnyű halogatni, nem tenni semmit és úgy éreztem, lehet valamilyen szinten én is ebbe a csapdába kerültem. Az igazság fáj! Cecelia Ahern pedig pontosan ebben nagyszerű, úgy jeleníti meg az érzelmeket, hogy az élet nagy igazságaira rávezethessen, én legalább is így éreztem.

A könyv végére az írónak vissza kellett váltania rendes elbeszélésre. A két jóbarát levelezése egy idővel megszakad. A sok év elteltével, annyi vívódás után, Alex bekopog Rosie ajtaján, hogy a hátralevő életüket végre együtt tölthessék. 

Cecelia Ahern könyve mély benyomást keltett bennem. Találtam benne aranyos részeket, amiket megmosolyogtam, igazságot, amellyel egyetértettem és drámát, amitől kicsit elszomorodtam. Sok résznél feszült lettem, sok helyen untam, türelmetlenül vártam, történjen valami fejlemény a szerelmesek életében és bevallom valahol ki is borultam. Vegyes érzésekkel tettem le a könyvet, amin még sokáig fogok gondolkodni.

 

A könyv megrendelhető ITT

 

Lévay Szabina

Lévay Szabina írói oldala

https://szabinalevay.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

A weboldalon a minőségi felhasználói élmény érdekében sütiket használunk.
%d bloggers like this: