Nemes Nagy Ágnes Alázat című költeménye lett A nap verse rovatunk mai darabja. Költészetének talán az egyik legézékletesebb, legszembetűnőbb jellemzője az önreflexió. Küzdelmeiben az ész a fegyvere, műveiben az értelem katartikus ereje érvényesül.
Lengyel Balázs, a férj, aki avatott ismerője Nemes Nagy Ágnes munkásságának, így fogalmazza meg költészetének lényegét:
,,Jellegzetesen intellektuális költő, aki szemben a kitűnő filozófusokkal, érzékletesebbé tudja tenni gondolati világát.”
Az intellektuális költő feladata szerinte azonban nem filozófiai tételek közvetítése, hanem a gondolkodás szenvedélye, az eszmélet küzdelmei.
A versek számára azonosak egyfajta rejtjelek megfejtési kódjait tartalmazó leírással, amelyekben a modern világ és az emberi lélek feltáratlan mélysége, illetve az ember és a kozmosz szembesítése kínál megoldandó feladatot a gondolkodó ember számára.
Nemes Nagy Ágnes: Alázat
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
Kép forrása: Pixabay