Amikor végéhez közeledik az ősz és a legutolsó falevél is lehullik az avarba, hirtelen súlyos csend telepedik a tájra. Mintha a lélek magába szívná ezt a hangulatot, mélyen, belül, a legbelső emberi tájak is hallgatásba burkolóznak. A nap verse rovatban ezúttal olyan műveket gyűjtöttünk össze, melyek ezt a kedélyállapotot idézik.
Sík Sándor: Csend
Tépett világok, tépett emberek
Bódult zűrben kerengnek.
Jöjj drága testvér, add a kezedet:
Mondjunk ma csendet.
Az édes Isten nagy meleg kezén
Megbú két árva lélek:
És elcsitul és orgonálni kezd
A zűrös élet.
Pilinszky János: Kapcsolat
Micsoda csönd, ha itt vagy.
Micsoda pokoli csönd.
Ülsz és ülök.
Vesztesz és veszitek.
József Attila: Csend
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan –
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember
A szívem hallgatom – kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,
Reám, ki immár néma, hangtalan.
– Fejem lehajtva megadom magam.
Weöres Sándor: Csend
A félig nyitott ablakon
behajol a szél a szobába
a világűr csendje, magánya.
A bútor szögletétől
a légi fellegekig
és az égi csillagokig
a csend vonulása lakik.
Rozsdája
a lárma.
Kép forrása: Pixabay