Sokat gondolkoztam, hogy kié legyen a Nap verse. Aztán pusztán önző érdekből, és mivel mostanában rengeteg verset olvasok tőle, eszembe jutott, hogy legyen akkor Nemes Nagy Ágnesé. És mivel nem igazán tudtam választani, összegyűjtöttem néhányat, melyet szívesen olvasok, remélem ti is. A Nap verse: Nemes Nagy Ágnesé
Nemes Nagy Ágnes: Hadijelvény
Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,
mely önmagától főve körbe fortyog,
mint visszafogatott nagy húsdaráló,
mely befelé nyel minden tömör kortyot –
így szívja, őrli elmém a világot.
Hasonlatokban őrli: roncsot ér.
S az elme: rész helyett egészre hágott,
s a rész ölén katlanba hull a tér.
Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték
képes kiszűrni pontos csapadékod?
Mily tükör lát folyékony, sima ércként?
Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?
Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,
a viszonyulás prizmás kínja köt,
s nem törhetem szét, mert e kín az őröm
a sík halál, s kerek téboly között.
A negyvenezer kilométeres föld
agyam csigáján gördül egyre beljebb –
micsoda állam ad védeni testőrt?
Micsoda orvos mely igéje ment meg?
Csontom feszül; a harc lényem falán,
de hullva is, akár a hadijelvényt,
magasra tartom széttört koponyám!
Nemes Nagy Ágnes: Tavasz felé
A Bak-térítő homloka világol,
faragva hitből és politikából:
észak felé közeledik a nyár.
Emeld fejed, emeld a fénybe érett,
búvó erőd, s világos gyöngeséged,
betűzd ki létem, a nap merre jár?
Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,
termékenyül a földbe-ásott fegyver,
a hal mind síkosabb ikrát terem,
csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,
sejtjeimen nem csörgedez családom, –
hálóját mégis hogy bontja a rend?
Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban
emelkedik agyamban láthatatlan:
a rend élteti éltető szemem,
s egymásba-fonva, ágbogas virágként
isteneit megtermi majd a szándék,
és önmagát a nyíló értelem!
Nemes Nagy Ágnes: A szomj
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
– Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó husod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg),
magamba mind, mohón, elégitetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Nemes Nagy Ágnes: Alázat
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
Kép forrása: Cultura.hu, papageni.hu