Bella István Falevélen talált sanzon című költeménye lett ma a nap verse. A szerző művészetét sajátos költői nyelvezet jellemezte, amely három pilléren támaszkodott: a régi magyar nyelven, a népköltészeten és a 20. századi irodalmi avantgárdon.
Korán árván maradt, ezért már tízévesen kántor-orgonistaként pénzkeresésre kényszerült. Még csak 14 éves volt (1954), amikor Hazafelé című verse megjelent a Fejér Megyei Hírlapban. Középiskolás éveit a székesfehérvári József Attila Gimnáziumban töltötte. Már a sárkeresztúri iskolában a fiatal fiú kezébe került az Irodalmi Újság, a Csillag és az Új Hang, tehát igen korán olvasta az irodalmi sajtót.
A gimnáziumban egyre inkább elmélyült érdeklődése. Az 1956-os forradalom történései megragadták. Verseket is írt, de ezeket – szerencséjére – nem közölték. Részt vett több megmozdulásban, például a megyeszékhelyhez közeli Csórra élelmiszert és ruhát vitt, és gyűjtött a Pesten küzdőknek. 1958–59-ben Budapesten segédmunkásként, 1961–62-ben Bokodon az erőmű kultúrosaként dolgozott, majd 1964-ben az ELTE Bölcsészkarán végzett, magyar–könyvtár szakon. Egyre közelebb került az irodalmi élethez, az 1960-as évek közepén része volt a Tiszta szívvel című antológia megszületésében. Verseit az Új Írás és a Napjaink közölte, s csakhamar kialakult az a szellemi közeg, amely a „Hetek” néven lett ismert a magyar költészetben. Rajta kívül ide tartozik Ágh István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon. Az ő számukra a József Attila-i hagyomány épp oly fontos mind morális, mind esztétikai értelemben, mint a közvetlen elődjüknek tekintett Illyés Gyula, majd Nagy László vagy Juhász Ferenc lírája. Közöttük költészetében különösen fontos a népköltészeti hagyomány, az archaikus magyar nyelv, valamint a modern, huszadik századi irányzatok együttes hatása. Értéket jelent a nyelvteremtő erő, a dal folyamatos jelenléte.
Bella István első verseskötete, a Szaggatott világ 1966-ban jelent meg.
Bella István költői nyelvezetére a mindenféle manírtól mentes, eredeti szövegek jellemzőek.
Ránk hagyott egy gondolatfutamot művészetéről, amelyben így vélekedik költői világáról, életéről:
„Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanító nénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt.
Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát.
A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk, vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.”