Ezen a héten a Nap verse rovatunk olyan szerzők verseit mutatja be, akik kevésbé ismertek. Itt is van a következő. “John Cage, aki  a modern kortárs zene meghatározó megújítója volt, de zenéje csak kevesek számára befogadható. Zeneelméleti és főleg filozófiai kisugárzása viszont sokkal több emberhez juthat el, mivel gondolatait írásban művészi formában, költőien és hatásosan volt képes megfogalmazni. Ezért ez a könyv – a kortárs zene rajongóin túl – a keleti filozófiák és a modern, avantgárd művészet kedvelői számára is érdekes és tanulságos olvasmány lehet.”

 

John Cage 1912-ben Los Angelesben született. Rövid ideig a Pamona Főiskolán, később pedig az UCLA-n tanult Arthur Schoenberg klasszikus zeneszerzőnél. Ott rájött, hogy a zene, amelyet szeretne létrehozni, gyökeresen különbözik korának zenéjétől. „Biztosan nem éreztem a harmóniát, és Schoenberg úgy gondolta, hogy ez lehetetlenné teszi számomra a zeneírást, ahogy mondta: “Olyan falhoz kerülsz, amelyet nem tudsz átjutni.”

Nem sokkal később Cage rájött, hogy vannak mások is, akik ugyanolyan érdeklődnek a művészet készítésében a múlt merev formáitól elszakítva. Cage korai munkatársainak két legfontosabbja Merce Cunningham táncos és Robert Rauschenberg festőművész volt .

A csend

Megjárod a kövült eget,

az utcai vizek tükrén rezdülő didergést,
Megjárod a tereket, magadra veszed az értékeit:
viszed a háztetőt, a fákat, a fákon az ágra száradt levelet,
a vörös kupola alatt egy törésnyi hallgatást.

Ha tehetnéd, hazáig cipelnéd a látvány vákuum-üresét,

a bőrödre ragadt óvatos szigorát
a pengeélen táncoló némaságnak.
Feszes nyugalma várakozásra ösztönöz:
Érzed, talán pillanatok választanak el a semmitől,
mozdulatlanságod harapja az idő
izzadtságtól sóköves nyakát, lüktetése fogad alá szorul.

Hinnéd, hogy egyedül játszik a szél,
levéldobásra készülő mozzanatai koraiak,
neki is csak virtus a kitörés.

Az utca végéről futó naptükör

komolytalanná teszi az ősz polaroidjait.
És ez a komolytalanság most a legjobb, ami történhet –
Hangsúly és megvonás egyazon pillanatban.
Érzed, hogy te magad vagy,
és rajtad túl a tömeg egy tökéletes állapot.

Ilyenkor megváltozol: könnyűvé válnak lépéseid,

alattuk elsimul a fényhiány.
Még hiszel ebben a pillanatnyi végítéletben,
nem keresed a magad helyét.
Az aszfaltra fekszel, a hideg áthatol a ruhán.
Reméled, hogy a vizes földön elereszt a működés.

Mégis mozdul a levegő, arcodon jár keresztül,

rátakarja óriási tenyerét az ágakra, a cserepekre, a sárra,
tudod, hogy itt minden megvan.
Rendszerzajában saját szívverésed üvölt,
ütemében felismered önmagad:
Morajló szervezet vagy egy néma bőrtakaró szűk érintésében.

Feszít rajtad a hús.

 

forrás: dunszt.sk, Varga Zsolt moly, wikipédia