Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj sírva síromig, nem fekszem itt, nem alszom itt, kezdi a szerző. Mary Elizabeth Frye Ne jöjj el sírva síromig kezdetű költeménye lett ma A nap verse. Ezek az egyszerű, őszinte sorok nagy népszerűségnek örvendenek szerte a világban. Talán azért, mert mindentől függetlenül jut el gyógyító, vigasztaló üzenetük az emberi szívekig.

A vers keletkezése

1932-ben egy fiatal Németországban élő fiatal lány, Margaret Schwarzkoph szállt meg a Frye házban. Amíg Margaret sikeresen elmenekült az egyre fokozódó  zavargások elől az Egyesült Államokba, addig beteg édesanyja Németországban maradt, így amikor nem sokkal ezután meghalt, Margaret nem tudott elbúcsúzni tőle. 

Egyetlen költeménye az életben

A lány gyásza mélyen megérintette Frye lelkét, aki pontosan tudta, milyen érzés örökre elveszíteni egy édesanyát. Ekkor vetette papírra élete első és egyben utolsó költeményét.

Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig

Ne jöjj el sírva síromig,
Nem fekszem itt, nem alszom itt;
Ezer fúvó szélben lakom…
Gyémánt vagyok fénylő havon,
Érő kalászon nyári napfény,
Szelíd esőcske őszi estén,
Ott vagyok a reggeli csendben,
A könnyed napi sietségben,
Fejed fölött körző madár,
Csillagfény sötét éjszakán,
Nyíló virág szirma vagyok,
Néma csendben nálad lakok
A daloló madár vagyok,
S minden neked kedves dolog…
Síromnál sírva meg ne állj;
Nem vagyok ott, nincs is halál.
Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig
Mary Elizabeth Frye: Ne jöjj el sírva síromig
Kép forrása: Pixabay