Nemes Nagy Ágnes Október című műve lett ma a nap verse. Reggelente, amikor munkába indulok színes faleveleket kerget előttem az októberi szél. A nehéz, ólomszürke fellegekből permetszerűen eső szitál. Lassan fogy a fény, minden nap egy kicsit kevesebbet kapunk belőle és szobáinkba zárva várjuk a tavasz eljöttét. Meleg takarókba burkolózva, forró teával és rengeteg könyvvel a könyvespolcon bizonyára könnyebb lesz átvészelni ezt az időszakot.

 

Nemes Nagy Ágnes költeményének címe Október, ám e vers korántsem azt a hangulatot teremti meg, amit általában megszokhattunk egy ilyen cím hallatán. Nem hagyományos tájleírással állunk szemben, de nem is szimbolikus tartalmat foglal magába e mű. A „hagyományra” legfeljebb az első két sor emlékeztet, mert aztán egy egészen szokatlan „leírás” következik.

„Acetilén fényében ázik az útjavítás” – így kezdődik a második szakasz, és innen sorról-sorra egyre meglepőbb „képeket” látunk. Miközben az egész várost átitatja az októberre jellemző nyirok. Ezért felnagyítva kerül bemutatásra egy vízcsepp, aminek pedig kiváló kontrasztja lesz a „fölsíró tűz”.  A nyitó és a záró szakasz keretet képez, amint az előbbi „négy-emeletnyi angyalokat”, utóbbi pedig egy olyan tántorgó alakot mutat be, akinek „énekét” „a köd kilométer-odva” „tompán megsokszorozva” adja vissza…

 

Nemes Nagy Ágnes: Október

 

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

 

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátú cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

 

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasú gépek,

rájuk írva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targallyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

 

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

 

Kép forrása: Pixabay