Öt nyári vers a Nap verse rovatunkban, ami simogatja a lelket lassan elomló alkonyon egy tó partján, amíg a szelíd hullámok lassan belesimulnak az éjszaka sötétjébe. Hallgatni a tücsökzenét és a nyugodt vízfelszín fekete tükrén átsiklani az álmok színes buborékaiba. Nem vágyom többre, amikor a téli szürkeségben a tavasz fényei felé botorkálok, kitörve a fullasztó ködök párái közül.

 

Radnóti Miklós: Július

 

Düh csikarja fenn a felhőt,

fintorog.

Nedves hajjal futkároznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztatestü hőség ül a

fényesarcu fák felett.

 

Szabó Lőrinc: Nyári utazás

 

Nyár, dél, fény. Ég és föld: parázs,

minden perc egy-egy baltacsapás:

kábító fénybalták alatt

izzadva csörtet a gyorsvonat.

 

Ez jó nekem – – Óh, nem, ez is kevés:

engem a Tűz vad lelke visz és

old szét, hogy csupa láng legyek

s elkapjam a menekülő egeket.

 

Én tűz vagyok, érzem, oly égi sugár,

mint testvérem, ez az iszonyu nyár,

s a Napba vágyom – Óh, hogy elmarad

ez a nyomorult Föld a röptöm alatt,

hogy elmarad a renyhe testi lét,

mely most csak az árnyék hüvösét

keresi, dongó és arató –

 

Nyár van, dél, ernyedt, altató

pihenés – Én sohasem pihenek!

Még túlragyogom a földi perceket,

lelkem még csupa robbanás,

folytonos halál és feltámadás:

még szállok, céltalan és vakon,

de oly tüzekkel gazdagon,

hogy mikor elérem, megborzong a Nap,

ha rácsókolom egy sugaramat.

 

 

Reményik Sándor: A kagyló

 

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,

A végtelen vetett a véges partra.

 

Fekszem aléltan a sivár fövenyben

És az óceán himnuszait zengem.

 

Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,

Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

 

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,

Csak eldobni, vagy eltörni való.

 

Apály s dagály közt, így, időm mulván,

Várom, míg értem visszatér a hullám.

 

Nekem nem hazám e kietlen part,

De aki titkon a füléhez tart,

 

Magányban, éjben, emberektől távol:

Annak mesélek egy más, szebb világról.

 

 

Rónay György: Nyári zenekar

 

Eredben ellankad a vér, a nap

sziszegve csap le rád.

Ó, zengő sugarak! a sejtjeidben

meglapul a világ,

csattan a víz és sárgán bugyborognak

a nyári trombiták.

 

A parton egy lány áll, a teste most

megfeszül, mint a húr,

zizegő derekán a szerelem

sikoltozik vadúl,

remeg és lüktet és dorombol és

ernyedten elsimúl. 

 

Mint egy korong, vízszintesen röpül

veled el a vidék,

ittas szemed előtt szelíden, omlón

füstöl a tavi kék

s fölsiklik egy fényes kacaj, akár a

klarinét, klarinét.

 

Nézd, lobogó sörénnyel úsznak el

fejed fölött a fák,

nyargalnak el a hegyek, a tó alatt

dobok és oboák

zengik puffadtan és tátogva léted

zuhanó zavarát!

 

Ó zengő sugarak! gyökértelen világ!

hullámzó zene, kék

szédület! izzó bőröd valami vad

mámor feszíti szét.

Oldódsz, forogsz s elpattansz hirtelen,

tündöklő buborék!

 

Kosztolányi Dezső: A nyár

 

A nyár az én szerelmem, érte égek,

halálthozó csókjára szomjazom,

erdőket áldozok szilaj tüzének,

bár ajkam is hervadna el azon.

 

Görnyedve várom télen a szobámba,

a tűz körül álmodva csüggeteg,

lángóceánját képzeletbe látva,

mely semmivé hamvasztja a telet.

 

S ha lángszerelme sápadt őszbe vénül

s zöld pártadísze hullong a fejérül,

virrasztom árva, bús menyasszonyom.

 

Zokogva már hülő keblére fekszem

s elsírva ottan legnagyobb szerelmem,

sápadt, aszú haját megcsókolom…

 

Kép forrás: Pixabay