Radnóti Miklós Alkonyi elégia című költeménye lett ma a nap verse.  A harmincas évek közepén Radnóti megismerkedik a primitív művészet avantgard kultuszával, ezért az ebben az időszakban született alkotásain megfigyelhetőek ezen irányzat jellemző motívumai. Másrészt egyre inkább felbukkanó téma költészetében a halál, az elmúlás, a fenyegetettség.

Radnóti Miklós a Nyugat harmadik nemzedékének lírikusa. Költészetét az avantgárd – elsősorban az expresszionista – öröksége és az újklasszicista verseszmény határozzák meg, a késő modern kérdésirányok nem jelentkeznek az életművében.

Első versei a húszas évek végén az avantgárd Kortárs című folyóiratban és a Jóság antológiában jelentek meg. Korai kötetei a Pogány köszöntő (1930), Újmódi pásztorok éneke (1931) és a Lábadozó szél (1933), melyek műveit az újklasszicista verseszmény és az avantgárd hatás alakítja. Antikizáló idill, bukolikus motívumvilág, erotika, szerepjáték, ódai és elégikus jelleg, ugyanakkor expresszionalista versnyelv, kötetlen ritmus, rímtelenség jellemzi a verseket. Fel-feltűnnek a későbbi költészetben megerősödő keresztény motívumok is.

Pogány köszöntő

A Pogány köszöntő hol zsoltárszerűen megfogalmazott áhítattal, hol átesztétizált, természetbe kivetített pogánykodással köszönti kedvesét, de már a költészetére mindvégig jellemző „variációk szomorúságra” is megjelennek benne. Második és harmadik kötetében József Attilával párhuzamosan a proletárköltészet lehetőségeit keresi. Saját eszközöket talál hozzá, a másoktól sohasem használt, eredeti képek mellett a szabadversek kiáltásait. A sokszínűség inkább eklektikus hatást kölcsönöz a korai költészetnek, a pályaszakasz versei kevésbé jelentősek, maga Radnóti is csak 16 verset vesz föl majd ezekből az 1940-es Válogatott versek kötetbe.

Forradalmas reményeinek megtépázása után az Újhold (1935) és különösen a már címével sokat sejtető Járkálj csak, halálraítélt! (1936) versei, szerelmének még mindig fölragyogó idilljei ellenére is a megnehezedett politikai helyzet (Hitler hatalomra jutása) szomorította kedélyét, sőt haláltudattal töltötte el (Háborús napló). Korán rájött, hogy a „világ új háborúba fordul”, s mihelyt jóslata beteljesedett, a kollektív élményt a retorikát és érzelgősséget mellőző együttérzés lírájával kristályosította hitelessé (Lángok lobognak, Emlékeimben).

Költészete új szakaszának alapélményét és a leginkább termékenynek látszó magyarázóelvét mégsem annyira a halálfélelmekben, mint inkább az óhajtott szabadság és a jelenvaló rabság kettősségének átélésében kereshetjük. „Szabad szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig az úton” (Negyedik ecloga). Az ilyen versei messze túlmutatnak saját világán, egyetemesebb érvényűek, és számos európai költőtársával vagy akár a szabadság fogalmának új értelmezést adó francia egzisztencializmussal párhuzamosan az általános korérzést fejezik ki.

A korábbiaknál egyre nagyobb helyet kapnak verseiben a gondolati elemek; elmélyül az ön-elemzés (Huszonnyolc év), s mindehhez bonyolultabb szerkezeteket, műfajokat keres. Így amikor a római polgárháborútól veszélyeztetett idilli pásztorélet költőjének, Vergiliusnak eclogáit fölfedezi, világukat annyira hasonlónak találja mindahhoz, ami napjaiban körülveszi, hogy modern folytatásukra szánja el magát.

Eclogák

Az antik örökséget szabadon használó eclogáival és előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremt. Különösképp akkor, amikor az antikvitástól már eltávolodott XX. századi ember individualitását, bonyolult érzékenységét, sőt tragédiáit jeleníti meg. Valamint amikor a pesti kávéház (a „városi berek”), a repülők vagy épp a láger „modern” szavaival szól róluk.

A rövid föllobbanásokat kivéve egyetlen szerelme volt, amelyből az évek során a költészet történetében ritka hitvesi líra született meg. Széles skálája a pársoros dicséretektől, a pillanatfelvétel-szerű asszonyportréktól (Együgyű dal a feleségről) a hosszabb struktúrákig terjed (Tétova óda), hogy ezután a bori versek (a hazatérés makacs akarását és a szerelem életben tartó erejét kifejező Levél a hitveshez; a címe ellenére melléje sorolható Erőltetett menet; a láger valóságát helyenként naturalista pontossággal leíró, de a gyöngédebb líra hangját sem elfojtó Hetedik ecloga) adjanak még mindig újat a korábbiakhoz, és polifóniájukkal is fölemeljék költészetének csúcsaira.

Oda helyezhetjük el az utolsó bevonulása előtt még itthon írt Töredék döbbenetes erejű sorait arról a korról, amelyben nemcsak neki, hanem az utána következő nemzedéknek is élnie kellett, továbbá a sorsa elvégeztetett voltát bátran fölismerő Gyökér sorait, végül a korábban még derűs hangú verses levelezőlapjainak (Cartes postales) könnyedségét alig néhány soros tragédiákká súlyosbító s immár valóban a közeledő halál fuvallatát érzékeltető és az előbb említettekkel együtt mégis az alkotóerő ritka csodáját megvalósító négy Razglednicát. Ma már számos idegen nyelven olvashatók e költemények.

Ikrek hava

Kortársairól (Babits, Füst Milán, Szabó Lőrinc stb.) szóló tanulmányai mellett különösen az új hangot megütő Ikrek hava emelkedik ki. Ez a mű alcíme szerint ugyan „napló a gyerekkorról”, de a korai emlékek, az apa és az ikertestvér halálának elbeszélését, az árvaságra történt rádöbbenését az idősíkok változtatásával és szabad asszociációival későbbi napjai felé nyitja ki. A néhány töredékes följegyzés (1934) után 1937 októberétől 1943. március közepéig vezetett Naplója lapjain jelen idejű közvetlenséggel ír életének eseményeiről, mindenkori környezetéről és természetesen az irodalomról. Nemcsak beszédes történelmi dokumentum ez; stílusának remeklései miatt is teljes értékű irodalmi alkotás.

Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt

A vers a Járkálj csak, halálraítélt című kötetben jelent meg 1936-ban. Radnóti költészetében ekkor bukkannak fel a kötött formák, az ókori klasszikus műfajok-az elégia, a dal, a himnusz. Illetve meghatározóvá válik a jambikus verselés. Talán vágyik a rendre, egy meghatározott forma biztonságába menekül a tébolyodott világ elől. 

A költemény jambikus pentametereiben a békés nyáresti idillre a halál árnyai vetülnek. Megbomlik a természet nyugodt rendje, a növények illatában halottait érzi, ám a csendes emlékezés fásult nyugtalanságba torzul. 

Radnóti Miklós: Alkonyi elégia

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.

A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.

Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.

Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.

Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.

 

 

 Forrás: Pixabay Wikipedia