I.
Nem akartam fölkelni többet,
de szomjas voltam és muszáj lett.
– Gondoltam, csönd lesz végre, hallgatom
a vízhangot túl a köntörfalon,
hogy mondja jó, az én házamba tartasz
az ágy fejével, vissza, gondolás,
majd siklasz szépen és itt lesz az este,
nincs pisilés meg szomjúság, se más,
– aztán kimentem mégis, jött a víz is,
de nem volt akkor már semmi sodra.
Csak forrnánk eltűnésig: még a gáz is
ellobbant nyomtalan. Tanúm a konyha.

II.
Másra akartam várni örökre,
de te lettél, aki nem jön végül.
Ami késett, az mind el is múlt,
de meg is maradt menedékül:
úgyis csak az van, ami nem lett,
lecsukott szem mögött a máshol,
elalvó arc mögött az arc, mely
nem áll, csak visszagondolásból –
– hanglobbanás többet ne gyújtson
világot itt, e más-világon:
míg rám a vakszerencse, rád a
holdtalan véletlen vigyázzon.

III.
Ami késett, az mind el is múlt,
lecsukott szem mögött a máshol,
ellobbant nyomtalan, ha mégis,
nem áll, csak tiszta szomjúságból,
nem lesz akkorra semmi sodra
elalvó arc mögött a víznek,
te vagy az, aki nem jön végül,
legalább menedéknek így meg-
maradsz, mikorra itt az este,
holdtalan, vízhangos sötétben
vigyázzon rám a vak felejtés,
téged a nincsen háza védjen.