Bella István Falevélen talált sanzon című költeménye lett ma a nap verse. A szerző művészetét sajátos költői nyelvezet jellemezte, amely három pilléren támaszkodott: a régi magyar nyelven, a népköltészeten és a 20. századi irodalmi avantgárdon.
Erre a teremtett költői nyelvezetre a mindenféle manírtól mentes, eredeti szövegek jellemzőek.
Ránk hagyott egy gondolatfutamot művészetéről, amelyben így vélekedik költői világáról, életéről:
„Most, vers-életem összegzésekor nem mulaszthatom el, hogy elmondjam, mekkora hálát és szeretetet érzek mindazok iránt, akik életemet és költészetemet valaha is segítették. Hálásan és szívszorongón gondolok mindazokra, akik sejtjeim és verseim génjeit magukban hordták, megőrizték és nekem adták. Hálám és szeretetem Ünnep Margité, elsős tanító nénimé, aki a betűvetésre és az olvasásra megtanított; Tanka János költőé és néptanítóé, aki első mesterem volt a poézisben; tanároké és könyvtárosoké, akik a gyerekben is tudták a költőt.
Barátaimé, akik velem és mellettem voltak: Pisti, Ervin, Bálint, László, a korán elment Vili, és a „Páhi-egyetem”, akik már rég nem élnek: Karcsi, Laci és Zoltán. És – sorolhatnám még! Hálám és szeretetem Hegedős Máriáé és Koczkás Sándoré, akik a magyar irodalomtörténetben ugyan nem szokatlan módon, de az utóbbi négy évtizedben mégis hihetetlennek tűnő szeretettel és gondoskodással óvták az elveszésre és elveszejtődésre ugyancsak hajlamos ifjú (és öregedő) poétát.
A Tanár Úr Radnóti-könyvével és tanulmányával már 1955-ben meghatározta a gimnazista költői ihletét. Megismerkedésünk, vagyis egyetemista korom óta mindmáig atyai jó barátom; Mara pedig minden egyes verseskönyvem mellett ott állt lektorként vagy szerkesztőként. És – bár tudom, manapság ilyet nem illendő se mondani, se írni – negyed évszázados köszönetem, hálám, szeretetem és szerelmem „társ-életemé”, aki nélkül már rég nem élnénk: sem a verseim, sem én.”