Sokat gondolkoztam, hogy miről írjak nektek. Aztán arra jutottam, hogy volt már Hét szerzője, kritika, novella, de olyan már régen volt, hogy az én listám alapján ajánlanék könyveket. Ezért összeszedtem néhányat a bakancslistás könyveim közül, amit én mindenképpen el fogok olvasni. Jöjjön most három könyv nekem. 

Gabriel  G. Marquez: Száz év magány

 

Éppen 50 éve, 1967-ben jelent meg a kolumbiai író regénye, amely egy csapásra világhírnévre emelte szerzőjét, de a Száz év magány, a „mágikus realizmus” klasszikusa ma is ugyanolyan friss, rejtelmes és varázslatos, mint születésekor. A könyvet, amely immár közel 40 nyelven látott napvilágot, a magyar olvasók Székács Vera míves fordításában vehetik kézbe.

A regény csak látszólag egy család, a Buendíáék története, valójában azonban sokkal mélyebb jelentéstartalmat hordoz: a műben az emberiség fejlődéstörténete is felfedezhető; a szülőföld elhagyása és az út Macondo felé értelmezhető a Paradicsomból való kiűzetésként, illetve a negyvenéves pusztai vándorlásként. A regény a vadkapitalizmusban ér véget, az író saját bevallása szerint 1928-ban, a nagy kolumbiai munkásmegmozdulás évében. Ez a “fejlődés” adja a regény kompozíciójának alaprétegét.

A regény másik, alárendeltebb szerkesztési elve az a törvény, meggondolás, hogy a világban a történések egymást ismételhetik. Ezt először az agg Ursula sejti, aki meg is ijed ettől, de a cselekménysorozatok vissza-visszatérő láncolata, ill. a családon belüli testi-lelki hasonlóság, vagy akár a nevek ismétlődése során erről mi is meggyőződhetünk. A regényben a történelem nem objektív, nem tárgyilagos – például a polgárháború során szinte semmit sem tudunk meg a másik, konzervatív oldalról –, hanem azt mindig a szereplők sorsán keresztül mutatja be.

Modern regény

A Száz év magány “modern” regény: az idővezetése nem lineáris. A mű is így kezdődik: “Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott…”. A “hosszú évek” mintegy száz oldalt jelent, s közben észre sem vesszük, hogy “eszébe jutott”. Az író több helyen él ezzel a technikával: gyakran észrevétlenül ugrunk előre vagy vissza néhány évet, és néhány mondat, szó csak később nyer valódi értelmet (pl.: a “kivégzőosztag”). Az időtartam sem racionális jelentéshordozó a műben: így olvashatunk például húsz napos lagziról és négyéves folyamatos esőzésről. García Márquez a tájleírásokban csak a legszükségesebbekre szorítkozik. Macondóról is csak azt tudjuk, hogy egy folyó partján fekvő őserdei, civilizációtól távoli kis falu, néhány vályogházzal.

 

Tisza Kata: Kékre szeretni

 

Kata könyveivel egy picit elakadtam, mivel olyan sok könyv vár itt rám, hogy nehéz priorizálni. Na de majd most.

Meghaladható-e vajon a sérült kötődésmintázat, amely összetéveszti a szeretetet a bántalmazással, és oly sok fájdalmat okoz, hogy belekékülünk, és ha meghaladható, akkor hogyan? A lélektan egyik örökérvényű kérdésére kutatja a kötet a választ.A szerző a tőle megszokott egyedi módon ötvözi a műfajokat, megalkotva így a feldolgozásregény terápiás irodalmát, amelyet elolvasva egy teljes gyógyulási folyamatot kísérhetünk végig egy abuzív viszonyból: kívülről, a szöveg mentén, és belülről, a saját életünkre reflektálva. Komplex és mélyreható megközelítés ugyanannak a párkapcsolatnak a nő, a férfi, és a terapeuta szemszögéből való egyidejű láttatása és ütköztetése. A regény magával ragadó ereje élővé teszi a történetet, a történetet kísérő értelmező keretrendszer pedig támpontokat ad a feldolgozásban, amely nehéz, ám katartikus út végén megszülethet a szabad ember új, valós és élhető szeretetképe és identitása.

 

 

Ferdinandy György: Könyv a világ végén

 

 

“A szerző új kötete a kiadónál 2008 óta megjelenő előző köteteihez hasonlóan egy-másfél év lenyomata. A benne foglalt írások 2019 januárja és 2020 márciusa között születtek, a szerző két otthonában, a születésétől adott Budapesten és az időskorban, a kubai és Puerto Rico-i identitású feleségét, María Teresa Reyes tanárt, műfordítót követve felfedezett Miamiban. Írásain ezúttal is erőteljes nyomot hagy a kétlakiság, az itt- és ottlevés átka és adománya. Az idegenségérzet, a tulajdonképpen sehova sem tartozás, a magány alakzata átjárja az életművet. Ezek a toposzok a legkoraibb kötetek (L’île sous l’eau, 1960; Futószalagon, 1965; Az év egyetlen napja, 1967) óta meghatározóak, visszatérők.
Ferdinandy György írásait jószerivel nem lehet nem az autofikció felől olvasni, azok nem mentesíthetők az alól, hogy irodalmi elemmé válásuk mellett a biográfia forrásaivá legyenek. Persze, időbeli és fizikai utazásához saját élménytárából csomagol a poggyászába, de ez ne tévesszen meg senkit. Nem anekdotikus elbeszélők “locsogásával” (egyébként is, az elbeszélése mindvégig tömör), nem egzakt életrajzi elemekkel van dolgunk! Számára a fordulatos életút csak támaszték, amelyre egy kolosszális monstrumot húz, amelynek fontos tanításai és tanulságai a megélteken tükröződnek.

 

 

Képek forrása: Pixabay, Líra