Ez a cikk most Szabó Magdáról szól. Nincs túl nehéz dolgunk. Egyrészt, mert mi rajongunk érte, másrészt, ha kihagyhatatlan könyvekről beszélünk, akkor ezek közül legalább egyet mindenkinek el kell olvasnia. Hoztunk nektek néhányat abból, amit a szerző maga mögött hagyott, igazi kincseket, amiket nem lehet kihagyni. Írónők és író nők rovatunkban Szabó Magda, mert mi rajongunk érte, és hidd el ezek után te is fogsz.

Szabó Magda életművének darabjait 2016-ban kezdte újra kiadni a Jaffa Kiadó. Milyen jól tették. Jöjjön akkor most négy  olyan könyv, amiért mi rajongunk, és hidd el ezek után te is fogsz.

Katalin utca

“A Katalin utca egyszerre valóság, egyszerre jelkép “- állítja művéről az írónő. Egy csendes budai utca, ahonnan a Dunára látni. Itt él három szomszédos házban három baráti család. A fogorvosék lányukkal, Henriett-tel, az özvegy őrnagy házvezetőnőjével és fiával, Bálinttal, és a kiváló tanár feleségével meg két lányával, Irénnel és Blankával. A gyerekek nemcsak játszótársak, bonyolult és ellentmondásos szálak fűzik össze őket. Mint jelkép, a Katalin utca az ártatlan és romlatlan gyermekkor, a bűntelen ifjúság szimbóluma.

Ezt az idilli világot rombolja le a történelem, a Horthy – korszak, majd a háború durva valósága, amelyben elsüllyed a ház, utca, ország, minden nemes emberi érzés, még a szerelem is.  Akik mindezt túlélik, azok is kiűzetnek a paradicsomból, mert vétkeztek, mert nem álltak ellent a Gonosznak. Már csak álmaikban térhetnek vissza a Katalin utcába, mert nem volt bátorságuk megtenni azt, amit meg kellett volna tenniük. A Katalin utcában már csak az élők közé vissza – visszalátogató halottak vannak otthon, akik emlékeikből újraépítik a múltat, de boldogok ők sem lehetnek, hiszen nincs átjárás az élők és holtak világa közt.

Az ajtó

Az a jó történet, melynek sorai és képei sokáig a fejünkben motoszkál. Mondja Szabó Magda. Ezt a könyvet gyerekkoromban olvastam először, majd harmincas éveimben elővettem újra, és teljesen más élményt nyújtott. A mű sorai és egy-egy gondolat foszlánya teljesen váratlanul jutottak eszembe, és mindig erős érzelmet váltottak ki bennem.  Részben, mert sokszor bele tudjuk magunkat képzelni egy regény, vagy történet hősének karakterébe, sőt sokszor sorsközösséget is tudunk vállalni vele, vagy magunkat emelni egy olyan karakter szintjére, ahová mi vágyunk, részben pedig azért, mert ez egy olyan könyv – ettől függetlenül -, melyet nem lehet letenni.

“Hogyan fér el egyetlen életbe ennyi élet, nem tudom?”

Szabó Magda bűntudata végig kíséri a történetet, mely abból az egyszerű cselekményből indul ki, hogy nem elpusztítani, hanem megmenteni akarta főhősét. A szimpatikus karakterek kulcsfontosságúak egy jó történetben, kell, hogy legyen szereplő, akivel együtt érzünk, és ezáltal nekünk szimpatikus. De ebben a regényben a fő karakter kíméletlen, sőt megkockáztatom, néha olyan gonosz húzásaival bántja halálra a körülötte lévőket, hogy szinte dühösek vagyunk rá. Az idő kulcsfontosságú a regényben, hiszen Emerenc a történet főhőse folyton az idővel küzd. Azt nem tudni, hogy miért vállalja ennyire túl magát, takarít, havat lapátol, főz, mos, mindenkinek a segítsége, ahogy a szerző írja, “hogyan fér el egyetlen életbe ennyi élet, nem tudom?”

 Karakterek megformálása

Szabó Magda úgy formálta karakterét, hogy benne mindenki megbízzon, de ő senkiben sem teljesen. Emerenc teljes egészet senkinek nem adta oda önmagából. Az egész történetet végig kísér egy titok, melyet úgy őriz a főhős, hogy élete árán inkább a sírba viszi.  De nem így lett. A történet tetőpontja egy drámai fordulattal, és szerencsétlenül alakult helyzetek sorával szinte véget is ér, majd a végkifejlet, az örökség, melyet annyira őrzött a néhai főhős végleg porrá hullik.  De “nem hal meg olyan könnyen az ember, csak majdnem, aztán később olyan okos lesz attól, amit kiállott, hogy azt kívánja, még egyszer buta lehetne, tök buta.”

 Ókút

Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges- régen betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókútak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot

A kutak varázsa vonzott

Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé. Azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra. Persze, nem szegtem meg a szavamat, mintha már akkor tudtam volna, amit csak mostanában értek meg, hogy az én szüleim egész életükben mindig megpróbáltak megvédeni valami általuk sem ismert de születésemtől gyanított veszedelemtől, s megpróbálták előre kiszabni leendő útjaimat, nagyjából úgy, mint egy középkori térképész, aki tisztázatlan földrajzi helyzetű országokban busafejű, nem megbízható jelleműnek ábrázolt gyíkszerű figuráknak a térképre festésével iparkodtak jelezni : itt esetleg sárkánnyal is találkozik az utazó.

Mindent megőrző emlék

Apám már nem érte meg míg főfoglalkozású író lehettem. Anyám igen, de akkorra már tudta, nemhogy egy fogadalom, semmi sem tudja majd életveszélyes pályámon semlegesíteni az alkotót munkára kényszerítő és kitalálhatatlan szakmai helyzetbe hozó vágyat, hogy elmondja mindenkinek, amiről úgy, érzi tilos hallgatnia. Ma már táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját, színpadképét és kulisszáit.

A Danaida

“A Danaidában először nyúltam hivatásos író kezével a minta értékű antik mitológia figurái közé. Danaus király lányai azzal bűnhődtek bűnükért, hogy az idők végezetéig feneketlen hordóba kellett vizet hordaniuk. Beteget nem enyhített a szétszivárgott víz, szomjat nem oltott, vért se mostak vele, elcsorgott, mint Csándy Katalin könyvtárvezető élete, ez a gyűrű – élet, amelyben elválaszthatatlanul kitapinthatni a kezdettel azonos véget.

Az én Danaidám

Az én Danaidámnak az a bűne, hogy csak önmagára figyel élete kétharmad szakaszában.  Nem veszi észre, hogy minden kor történelmi időszak, amelyben nemcsak alakul az emberi sors, hanem maga a benne élő is adhat jelzést, esetleg valami fordulatot a hazai vagy világtörténelemnek. Csándy Katalin a nagy emberi érzésekre érzékeny, szerelemre, féltékenységre, szégyenre, nem veszi észre, hogy az idő nagy folyója olykor hidat, olykor gázlót kínál, esetleg jelzés mutatja, hol nem tanácsos vízbe lépnie. Környezetében minden megváltozik, ő csak addig a határig, míg felismeri, ne bukdácsoljon már holtáig a számára kilátástalan koordináták között, hanem mentse meg, ami az életéből megmenthető. Az elvarázsolt királylány sose figyelt jól, mire feleszmélt, problémáin és személyén már átlépett a történelem. “

 

Boncsér Kata, Rinner Anita

Kép forrása: Pixabay