Amikor  1948 őszén a havannai kikötőben Ernest Hemingway  a Jagiello fedélzetére lép, hogy Európa partjai felé vegye az irányt, még nem sejti, hogy ez az utazás oly mértékben változtatja meg életét, hogy már semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Az az ősz Velencében átformálja a lelkét, alapjaiban változtatja meg az életét és természetesen ennek tükrében Hemingway írói pályafutását is befolyásolja. Kritika rovatunkban Andrea Di Robilant könyvét mutatjuk be. 

 

Útkereszteződések

Nem sejthetjük, hogy mi vár ránk a következő pillanatban, a következő útkereszteződésnél…és talán ez a legszebb az életben. Ezek a pillanatok átállítják életünk vágányait és olyan irányba indítanak, amerre még sohasem jártunk. Reggel felkel az ember az éppen aktuális céljaival, hangulati rezonanciájával, terveivel, aztán jól elgondolt útvonal tervekkel beül az autóba, indít majd padlógázzal halad az éppen aktuális cél felé, amikor látótérbe kerül egy útkereszteződés. Látszólag ez is épp olyan, mint bármelyik másik, de te mégis nyomsz egy satuféket és megállsz a térben és az időben, sejtszinten rendeződsz át és addigi életed egy megfakult fotóvá halványul. 

Olyan ez a bekezdés, amit az előbb írtam, mintha egy giccses lányregényt készülnék írni. Az pedig nem éppen az én műfajom. Ám az a helyzet, hogy Andrea Di Robilant Ősz Velencében című könyvében ez a kiindulóhelyzet, ám ismerjük Hemingway életének utolsó szakaszát, így tudjuk előre, hogy ez a történet bizony drámai véget ér. De ne szaladjunk ennyire előre, térjünk vissza ahhoz a bizonyos kereszteződéshez. 

 

Hemingway kereszteződése

Hemingway útkereszteződése egy olasz kisvárosban, Latisanában van, ott találkozott először Adrianaval, aki bőrig ázva várakozott az út szélén. Az élet ezután a találkozás után egy másik dimenzióba váltott, az időszámítás mértéke a találkozástól találkozásig egysége lett. Ez a változás, ami az emberi lélek membránjain indult igazán a művészet csatornáin keresztül talál utat a felszínre. Ennek a találkozásnak az emlékére íródott A folyón át a fák közé című regény. A könyv megjelenése óriási vihart kavar, mert ugyan Hemingway más neveket használ a történetben, de egyértelmű mindenki számára, hogy igazából ők a főszereplők. Ezekért a sorokért, ezért az érzésért aztán fizetniük kell: távolsággal, könnyekkel, kirekesztettséggel. 

A férfi visszavonul  a Finca  Vigíaba és lelkének Fehér Tornyában megírja főművét, Az öreg halász és a tengert.  

A lány pedig fest, borító terveket készít Hemingway kérésére a könyvhöz és verseket ír. 

A siker nem marad el, óriási példányszámban fogy az új regény és egy délelőtt megcsörren a telefon: abban az évben az irodalmi Nobel-díj Az öreg halász és a tenger íróját illeti.

 

 

Olvasom a sorokat és lírai finomsággal rajzolódik ki előttem egy soha nem múló, de eltemetett szerelem szépsége és a rájuk boruló művészet oltalma.

Kicsorgó vér

Az érzelmi hiányt  azonban senki és semmi nem tudja a későbbiekben pótolni. Sem a siker, sem az anyagi biztonság, sem Mary, a feleség, aki mindvégig próbálja higgadtan kezelni a kialakult helyzetet. Nincs több cél, nincs több ok és a betűk is elfogynak, csupán egy pisztolygolyó marad, hidegen kicsorgó vér és aztán néma csend…

Kincsekre találok

Rátalálok egy kincsre a sorok között: egy irodalmi mű nem csupán betűkből áll. Nemcsak gondosan egymás alá írt sorokból, nem is a legapróbb részletekig kidolgozott leírásokból és dialógokból. Nem, nemcsak ezekből…Ez csak a külső váz, a kagylóhéj. Egy irodalmi mű belső szerkezetét az írói lélek rezdüléseinek hálózata formálja. 

Ezáltal a történet által egy kicsit beléphettem Hemingway, a kulturális ikon, a vakmerő katona, a szenvedélyes szerető, a stílust és irányzatot teremtő remekíró világába és ráleltem néhány apró fogaskerékre, amely egy író fantáziáját működteti.

 

                                                                                                                                  Rinner Anita

 

Kép Forrása: Pixabay