Valamiféle mélyen kódolt ősi ösztön él minden ember lelke mélyén, hogy amikor úgy érzi elege van a civilizáció alkotta játékszabályokból, kiszakítsa magát az uniformizált szürkeségből, felhúzza a vitorlákat, megragadja a kormánykereket és elhajózzon egy távoli sziget felé, amerre a szabadság szele lengedez. Ám azt, hogy valójában milyen is az élet a tengerrel körülölelt földdarabon csak egy szigeten élő őslakos tudja elmondani és most Senko Karuza személyében mesél is róla. Kritika rovatunkban a Szigetlakók, avagy Robinson Crusoe él és virul.

 

Egy vadregényes sziget

Néha a lelkes olvasó kezébe életízű, életírta könyv kerül olyan tengeri sóval fűszerezett mondanivalóval, hogy előhúzza a könyvespolc aljáról a világtérképet, fellapozza, majd becsukott szemmel rábök egy szigetre, szedi a sátorfáját, a Visa-kártyáját, a harminc faktoros napvédőkrémét és útnak ered. Egy szigetre, amely vadregényes, amely archaikus és hagyományaiban ősi, ahol visszatérhetünk a gyökerekhez.

Senko Karuza könyvéből pedig megismerhetjük a robinsoni lét boldogságát és küzdelmeit. Karuza 1957-ben született Splitben. Gyermekkorát Vis  szigetén töltötte, majd a Zágrábi Tudományegyetemen szerzett diplomát és jelenleg  a kis és távoli szigeteken való túlélés alternatív módszereinek kutatója. 

S vajon mit jelent szigetlakónak lenni? A fergeteges humorral átszőtt történeteket olvasva arra jutottam, hogy szigetlakóként bezárva éljük meg a nyitottságot a világra egy mindig indulásra kész hajó kapitányaként. 

 

 

Szigetlakók

Ám ha valakit az igazi robinsoni életmód érdekel, akkor a viharos hullámzással dacolva télen is marad és kitart. A téli időszakban eluralkodó letargia, kiüresedés ellen pedig jólesik egy pohár Vugava. A pohárban ott örvénylik a történet, amelyet idős borászok mesélnek erről a különleges szőlőfajtáról. Közben pedig ott fő a tűzön a többféle halból főzött, sűrű levesre emlékeztető brujet.

Ahogy nemes egyszerűségében eléd kerül ez az étel, elönt az ennivaló élvezetének autentikus érzése és megérted, hogy Senko Karuza pontosan azt a részt őrizte meg belőlünk, amit mi emberöltők hosszú sora alatt gondosan kisterilizáltunk magunkból a civilizáció egyre növekvő eszköztárának segítségével. Belénk ivódott a civilizáció olyannyira, hogy nem tudunk már szabadulni tőle és amikor olyat látunk, hogy valaki megőrizte népe hagyományos életmódját, értetlenül csóváljuk a fejünket, majd kabátunk ujjából előhúzzuk tömény iróniánk nehézfegyverzetét és saját képünkre próbáljuk uniformizálni az egyedit, az ősidőktől megőrzött hagyományokat.

Ámde szigetlakóként lassan megértjük, hogy horgonyt biztosan csak úgy vethetünk az életben, ha a szülőföldünk ásványait gyökereinken át magunkba szívjuk, hogy amikor az élet viharai kegyetlenül tépázzák a vitorlánkat , legyen miből erőt meríteni. Lassan világossá válik, hogy miért fontos az emlékezet és 

“miért fontos megőrizni azt a képet, amelyet semmiféle géppel nem lehetséges megörökíteni, de mi mégis ott hordozzuk magunkban, tisztán és világosan, mint egy camera obscurában.”

Kulcsrakész világ

Addig-addig próbáltuk egyszerűsíteni az életünket, amíg megteremtettünk magunknak egy teljesen kulcsrakész világot, minden félkész, minden előfőzött, csírátlanított. Nagyon trendi igazán, csak éppen van az emberben utána valamiféle hiányérzet, hogy lemaradt valamiről. Miről is? Ja, igen, bocsánat az a paradicsompüré konzervből van. Nagyon gyorsan elkészültünk vele, de messze nem olyan íze van, mint a nagymamáénak.

A gyermekkorunk ízeit szeretnénk visszaidézni, mert “ életünk felgyülemlett hordalékában a gyermekkor az, amelyről nem vagyunk hajlandóak lemondani. Minden más csak hullámzó, bizonytalan tenger, amelyből időnként kiemelkedünk levegőt venni és mást látni. “

Szóval a lelkes olvasó kezébe most életízű, életírta könyv került…úgyhogy megy is és előhúzza a polc mélyéről a világtérképet …

 

                                                                                                               Rinner Anita

Kép forrása: Pixabay