Háy János, a Kik vagytok ti? című kötet szerzője azt mondja, hogy mivel ő is író, nem akart tovább szobrok közt élni, ki akarta szabadítani az egykori alkotókat az antik patinával bevont, merev mozdulatlanságból, mert a vaspáncél csak a középkori lovagoknak áll jól, az íróknak nem. A kötetben szereplő írók, költők, mint szoborból szabadult lelkek válnak élővé, elevenné, érinthetővé, emberivé… Kritika rovatunkban Háy János Kik vagytok ti? című kötetével foglalkozunk.

 

Hol volt, hol nem volt…

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bogyósgyümölcskertész, aki napról napra egyre csak a bogyósgyümölcseit gondozta az Ipoly partján. Volt ennek a bogyósgyümölcskertésznek egy fia. Ez a fiú egyszer csak gondolt  egy nagyot, elhatározta magában, hogy szerencsét próbál a nagyvárosban. Elbúcsúzott az édesapjától és az édesanyjától és batyujában a hamuban sült pogácsával és a szüleitől kapott szeretettel elindult, hogy ráleljen a saját hivatására az életben. Ment, mendegélt hegyen fel, völgybe le. Volt, hogy eltévedt, volt, hogy a szabad ég alatt talált rá az éjszaka, de ő  mindig nagyon erős hittel újra és újra bekalibrálta a lelke iránytűjén a célt és haladt előre rendületlenül. Amikor választania kellett egy gondosan kikövezett, már sokszor járt út és egy vad indákkal benőtt, járatlan ösvény között, ő mindig az ismeretlent választotta.

 

Sok év vándorlás után

Egy nap aztán, sok évnyi vándorlás után végül rálelt a céljára, de amint ott álldogált az ,,Irodalom” kapujában, arra gondolt, hogy erre a helyre sem a szokványos úton lép: nem a fellobogózott, virágkoszorúkkal díszített bejáratot választja, hanem minimum ,,belóg” a kerítésen. Nem fog bejárni X. tanár úr óráira, így aztán olvasmányélményeiről sem vele fog konzultálni, nem az ő hatására fog Vörösmarty-t, Csokonay-t vagy épp Petőfit olvasni. Elhatározza, hogy egyáltalán nem fog formahű verseket írni, olyanokat például, amelyeken erősen érezhető a ,,Nemes Nagy Ágnesen átfolyatott Babits” hatás. Nem, nem, ő egyáltalán nem tervezte, hogy így lépjen be az irodalomba…meg egyáltalán, ez az egész felhajtás a belépés körül nem az ő világa. Úgyhogy fogta magát, felmászott a kerítésen, egy lécdarab kihasította az ingét, felhorzsolódott a könyöke, miközben elrugaszkodott, de egyszer csak ott volt, a saját ritmusában, a saját gondolatvilágával, önazonosan állt a határvonalon belül. 

Ebben a szellemben születtek aztán az irodalmi alkotásai is: a realista, mindvégig őszinte, szembesítő írásmódot követve. 

Írói univerzum

Egyszer aztán, irodalmi vándorútjának körülbelül a delén egy alkonyi órán vagy épp a hajnali pirkadatban (ennek egyszer még utánajárok), szóval egyszer azon kezdett gondolkodni, hogy ő, mint alkotó pontosan hol is helyezkedik el az írói univerzumban, mit épített be az elődei tudásából a saját költészetébe, írói kelléktárába, egyáltalán mit gondol felőlük, mit lát, amikor végigtekint a pantheonon. Rájött, hogy nem lát mást, mint szobrokat. Olyan alkotókról lát szobrokat, akikről lefaragtak minden olyan esendő, emberi tulajdonságot, ami erkölcsileg megkérdőjelezhető.

Ám mesénk főhőse előveszi tarisznyájából a varázstollát és kiszabadítja lelküket a rájuk kövesedett rétegek alól. Egyszerre látjuk felragyogni Petőfi mosolyát a dagerrotípián, megértjük lassan, hogy a nyelv, amin megszólalunk  ,,még mindig az ő nyelve, ahogyan minden magyarul megszólalónak benne van a beszédjében az ő nyelve. Csokonait elrekeszti előlünk a nyelvújítás, Berzsenyi túl komor és mitologikus, Vörösmarty túl dagályos. Petőfi mindenkit maga mögé utasít.

Ő a legkisebb közös többszörös és a legnagyobb közös osztó. Ráépül a beszédünk, mindenki ezt kapja, aki beszédül ebbe a kultúrába, ő a hitünk ebben a nemzetben, ő a kokárdánk. Vagy talán csak azt hisszük, mert kellenek a támasztékok a megroggyanó térdű embereknek. Kell mankó, kell mártír, kell istenivé dagasztott zsenialitás, hogy ne roppanjon meg a derekunk. Kevesek vagyunk ahhoz, hogy önmagunk legyünk, s kell nekünk ez a széllel bélelt világfi, akit annak tekinthetünk, akinek akarunk.”

Elénk lép Ady, aki a ,,teljes világot akarta, nem egy akart lenni a jók között, hanem az egyetlen, hiszen ő a kiválasztott, a jövendőmondó, az új messiás, a próféta, a látnok”.

 

Ide gyűlnek körénk a szobrokból szabadult lelkek

Ide gyűlnek körénk lassan mindannyian. Itt van Balassi, Arany, Kassák, József Attila, Kaffka Margit, Petri György és a többiek mind… Megszűnik az idő, elmosódnak a határok, amelyeket idegen népek húztak meg. Itt kérem olyan irodalmi konföderáció jön létre, ahol ,,mindenki vállalja, hogy esendő, de mindenki hisz abban, hogy a világnak azon a részén, ahol épp van, egy kicsit ő is tud alakítani, mert képes átlépni a mindenségre nyíló kapun, mert Weöres Sándort megidézve: perzselő szomja van a jóra”. 

Így született ez a kötet, szeretet van benne, emberség, így hát szálljon szájról szájra…

 

                                                                                                                   Rinner Anita

 

Kép forrása: Pixabay