Molnár Kitti: Eper a betonon című novellája következik Kurzus rovatunkban. A Kurzus rovatban magyar szerzők eddig publikálatlan verseit és prózáit mutatjuk be, lehetőséget adva ezzel a fiatal tehetségeknek. Ez a rovat azokat a kivételes tehetségeket mutatja be, akik adottságuk, szorgalmuk révén a jövő formálói, meghatározó személyiségei lehetnek.
A hőség fojtogatóan kúszik fel az orromba, majd le egész a tüdőmig. Szandálom vastag talpán keresztül éget az aszfalt. A kezemben szorongatott műanyag mappa hozzátapad meztelen karomhoz, a mellkasomhoz szorítom, a blúzom csuromvíz az izzadságtól. A külvilág elől óriási napszemüvegem mögé próbálok elbújni. Megszaporázom lépteimet, hogy a közelgő villamost elérjem. Természetesen nem vár meg. Sárga szellemként robog el előttem, akár az emlékeim.
Görnyedt háttal megállok a villamosmegállóban és meredten bámulom a betont. Pont ott, ahol egy szem eper hever magányosan. Önkéntelenül körbenézek, keresem azt, aki elejthette a gyümölcsöt. De az ebédidőben lézengő néhány utas között nem találom a tulajdonost. Újra az eperre meredek. Eszembe jut a nagyapám.
Már kislány koromban hajlott hátú öregúrként lopta be magát a szívembe. A mosolyát mintha csak nekünk, az unokáinak tartogatta volna. Mindig ugratta apámat, minket a bátyámmal pedig csínytevésre buzdított, amitől természetesen anyám ki volt borulva, hogy nagyapám elrontja a nevelését.
A nagyszüleim kertje tele volt gyümölcsfákkal. De amíg a bátyám a cseresznyefán mászkálva kereste a csemegét, addig én a nagyapámmal inkább a veteményest ápoltuk, köztük az epret is. Hatalmas, vörös, mézédes gyümölcsök voltak, amelyek pirosra maszatolták az ember ujját és száját.
Összerándul a gyomrom, ahogy eszembe jut egy másik emlék. Három éve az esküvőmön nagyapám már 85 éves volt. Bottal járt, a keze remegett, ahogy a templomlépcső korlátjába kapaszkodott. Látszott rajta, hogy nincs az a betegség, amely visszatántorítaná, hogy a kisebbik unokáját lássa menyasszonyként. A lakodalmat mosolyogva ülte végig, és amikor a mennyasszonytánc következett, felállt, nagyanyámnak adta a botját és odacsoszogott hozzám. Egyhelyben állva táncoltunk, sírtam az örömtől és kapaszkodtam belé, hogy ne engedjen el. Ő pedig csak annyit suttogott elcsukló hangján a fülembe.
– Sose felejts el boldognak lenni, kincsem!
Az esküvő után messzire költöztem tőle, csak ritkán adódott alkalom meglátogatni. Bűntudatom volt, de a férjem csak hajtogatta, hogy ideje leszakadnom a családomról, hiszen már felnőtt nő vagyok. Gondoltam, igaza lehet, hiszen, ahogy mondta, ez az élet rendje.
A napszemüveg alól könnycseppek futnak végig az arcomon. A nagyapám egy hónapja halt meg. Utoljára egy éve láttam a születésnapján.
Lehajolok az eperért. A fájdalom élesen hasít a homlokomba. Velem szemben egy férfi feljajdul, szintén fájdalmasan fogja a homlokát.
– Elnézést! – szabadkozik, miközben fejét dörgöli. – A napszemüveg miatt nem láttam, hogy maga is fel akarja venni az epret.
– Semmi baj – veszem le elgörbült szemüvegemet. – Én bambultam el.
A férfi abbahagyja fejének dörzsölését és a mellemet bámulja. Már nyelvemen van egy csípős megjegyzés, amikor a mappára mutat.
– Válás?
Meglep a kérdés, de valamiért nem érzem tolakodónak. Valóban ma írtam alá életem három üres évének a lezárását igazoló papírokat. De ahelyett, hogy a tényeket mondanám, ennyi bukik ki belőlem:
– Elfelejtettem boldognak lenni.
Váratlan erővel tör fel bennem a düh, az elkeseredés és a magány. Szemüvegemet babrálom, hogy gyorsan visszategyem, mielőtt zokogásba fordul az elmúlt időszak feszültsége. De mielőtt újra elrejthetném tekintetem a világ elől, a férfi megszólal.
– Akkor jó vacak napja lehetett. Emellé rámozdultam az eprére és le is fejeltem.
Abszurd módon a keserűség helyett nevetés szakad ki belőlem. Olyan gyomorból érkező, igazi felszabadító, amelyben hónapok óta nem volt részem.
– Magának miért kellett az eper? – kérdezem, miközben a könnyeimet törölgetem. A férfi mosolya lehervad, elkomorul.
– Csak egy emlék – mondja és mint egy vadászkutya, ha víz éri, megrázza magát. – Magának?
– Szintén.
Mindketten az eperre bámulunk, amely ugyanúgy a betonon hever. A férfi lehajol érte és felveszi.
– Ez nem lesz elég kettőnknek – mondja. – De tudok a közelben egy cukrászdát, ahol isteni epres fagyit adnak.
Mosolygok. A villamos befut, majd tovasuhan. Két ember nem száll fel rá.
Bemutatkozás
Kisiskolás korom óta volt egy kockás füzetem, amelybe egy-egy gondolatomat lejegyeztem, de komolyabban 2017-től foglalkozom írással, amikor az első novellám megjelent egy magazinban. Azóta megjártam pár írókurzust, jelent meg novellám novellás kötetben és nekiveselkedtem a regényemnek is, ami remélhetőleg 2022-re megjelenik. Szerencsés vagyok, hogy a munkám a szenvedélyem lehet, hiszen szövegíróként keresem a kenyerem. Az írás számomra lételem: amikor a tollam a papírhoz ér szabadnak érzem magam.