Egy szenvedély margójára, ez a Nap verse rovatunk mai darabja. Pilinszky János olyan költő volt, akinek neve mind a mai napig hívó szó tudott maradni az irodalmat kedvelők számára. Ha egészen egyszerűen szeretném megfogalmazni, azt mondanám, hogy szükségünk van arra az érzékenységre, mélységre, ami az ő költészetét jellemzi.
Azt olvastam Pilinszkyről nemrég, hogy olyan költő volt, akihez nem kell lábjegyzet. Ezt magam is vallom, mert szerintem úgy érthetjük meg költészetének igazi mélységeit, ha érezzük, s nem elemezzük a költemények sorait. Úgy alkot, hogy nem a hétköznapi nyelvet emeli be a költészetbe, hanem valamiféle ősi nyelven szól hozzánk, ezért a költő szavai néhol úgy hangzanak, mint a szentírás.
Az Egy szenvedély margójára
Ez a verse 1949-ben jelent meg. A vers címe a kódexirodalom lapszéli jegyzeteit idézi. Ezzel a versbéli gondolatok kiegészítő jellegét hangsúlyozza. Emellett kíváncsiságot is ébreszt bennünk, hiszen nem derül ki pontosan, milyen szenvedélyről szól a vers. A lírai én távolságtartóan írja le a tengerparton kavicsot keresgélő kisgyerek helyzetét. A gyerek nem akármilyen követ akar megtalálni, hanem a számára kijelölt egyetlen követ. A versmondatok állításai azt jelzik, hogy bárki megtalálhatja azt a követ, aki magába tekintő mély figyelemmel keresi. Az állítások mögött arra a feltételezésre és hitre figyelünk fel, hogy létezik egy felsőbb erő, amely elrendezi az emberek sorsát. A kő és a gyerek szívének azonosítása arra is rámutat, hogy minden ember egyedi és különleges.
Pilinszky János:
Egy szenvedély margójára
A tengerpartot járó kisgyerek
mindig talál a kavicsok közt egyre,
mely öröktől fogva az övé,
és soha másé nem is lenne.
Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.
Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakítás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.
Kép forrása: Pixabay