Radnóti Miklós Alkonyi elégia című költeménye lett ma a nap verse. A harmincas évek közepén Radnóti megismerkedik a primitív művészet avantgard kultuszával, ezért az ebben az időszakban született alkotásain megfigyelhetőek ezen irányzat jellemző motívumai. Másrészt egyre inkább felbukkanó téma költészetében a halál, az elmúlás, a fenyegetettség.
A vers a Járkálj csak, halálraítélt című kötetben jelent meg 1936-ban. Radnóti költészetében ekkor bukkannak fel a kötött formák, az ókori klasszkus műfajok-az elégia, a dal, a himnusz-illetve meghatározóvá válik a jambikus verselés. Talán vágyik a rendre, egy meghatározott forma biztonságába menekül a tébolyodott világ elől.
A költemény jambikus pentametereiben a békés nyáresti idillre a halál árnyai vetülnek. Megbomlik a természet nyugodt rendje, a növények illatában halottait érzi, ám a csendes emlékezés fásult nyugtalanságba torzul.
Radnóti Miklós: Alkonyi elégia
Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt.
A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem.
Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
előgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szendereg a folyton készülő halál.
Kép forrása: Pixabay