Radnóti Miklós Téli napsütés című költeménye lett ma a nap verse. Kevés olyan költő van, akinél élet és költészet ennyire elválaszthatatlan egységet alkot. ,,Mintha természet és társadalom azon vetélkedett volna, melyik pusztítsa el előbb.”-írja Pomogáts Béla. Radnóti költészetében, mint ahogy életében, mindennapjaiban is ott munkál a felszín alatt rejlő mélységből a felszínre szivárgó tragikum.
Radnóti Miklós korán kezdett el verseket írni. Az első műveken még erősen érződik Ady, illetve Babits hatása. Ezt követően lassan kezdett elszakadni attól az irodalmi örökségtől, amit a Nyugat szimbolista-impresszionista hagyomány jelentett a számára. Az új formák keresésében érdekelték az avantgárd irányzatai: legnagyobb mértékben az expresszionizmus, s kevésbé a szürrealizmus.
Radnóti Miklós: Téli napsütés
Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csuszott a hó,
kevésbeszédü lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
lélekként szálldosom majd
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
1942. december 26.
Kép forrása: Pixabay