Hűvös reggel volt, ahogy mindig, hiszen ezen az Észak-Keleti tájon általában egy picit mindig hűvösebb van. Talán a házak mögötti erdő teszi. A lakótelep mögötti dombon egy sípálya van. Nem tudni milyen félreértett gondolattól vezérelve, talán az egysíkú életet ellensúlyozva pattant ki valakinek ez az illúzió a fejéből, pusztán a semmittevést ellensúlyozva, de ott van. Igaz a műfüves sípálya alatt kinőtt a fű, de a miénk.
Emily folyton ott áll és nézi a síelőket a pálya szélén.
Azt az elveszett lehetőséget keresi, hogy egész gyerekkorában nem tanult meg síelni. Most gyerekei kifogástalanul síelnek. Talán jó lenne elkezdeni neki is, de ki látott már olyat, hogy az ember 30 évesen tanul meg valami ilyesmit? A kicsi hatéves, sokkal jobb a mozgása, mint a nyolcéves bátyjának. Emily higgadt arccal nézi, ahogy az apjuk kioktatja az edzőt, hiszen ő egy síisten.
Fáradt tekintetét felemeli, mert valaki megütögeti a vállát. Ott áll előtte a „csak titkárnő”. Emily kendője egy picit félrecsúszott, nem vette észre, csak akkor, amikor felemelte a fejét. Igaz, már nő a haja, de a kemo miatt csak egészen lassan. Nézi a nőt, aki folyamatosan beszél, de Emily nem hallja őt, látja a szája mozgását, ahogy idétlenül vigyorog valamin, aztán megáll, és csak bámul. Emily elkalandozik. Emlékeztet valakire ez a nő.
Aztán arra gondol, hogy az ember azt bánja leginkább, amit nem tehetett meg és nem azt, amit elmulasztott megtenni. Pontosan 13 éve volt, két héttel a születésnapja után, rekkenő hőségben battyogott a kórház felé. Huszonnyolc hetes, de alighogy kimondta orvos, két perc múlva már egy mentőben ült. Kicsivel később egy kórházi ágy rideg, kissé klórszagú lepedőjén ébredt. Egy sápadt, Kovács nevű doktor épp az arcába bámult. Cigarettaszagú kezével igazgatta a tűt a kezében. Emlékszik a leheletére, és a sápadt arcára, mikor éles fájdalom és erős hányinger közepette közölte, transzfundáljuk, két egység és jól lesz.
A nővér, aki a mentő érkezése után megvető tekintettel közölte, hogy mennyire nem ért egyet azzal, hogy egy 17 éves teherbe esik, majd hosszan ecsetelte, hogy micsoda felelőtlen, és esztelen, csak megy a saját feje után, mert biztosan egy olyan lány, ráadásul lányanya, aki nem vigyázott magára. Azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy mindennél jobban várta a kisfiát, még így felelőtlen 17 évesen is. Szóval ez a nővér most éppen a legkedvesebb tekintetét elővarázsolva érkezett és még a kényszeresség halvány jelét sem láttam az arcán. Kissé elnyűtt a hetvenes évekből ott ragadt fűzős cipőben volt, sűrű szövésű sötét barna harisnyában, és az előző rendszerből ott ragadt otthonkaszerű ruhában, amely alá nem vett fel nadrágot.
Ahogy megigazította a vért, nyugtázta, hogy minden rendben folyik.
Óvatosan odahajolt és a fülébe súgta: kislány, miért nem szól valakinek, nem látogatja senki, hogy ilyen beteg? Nehogy meghalljon itt nekem. Emily mondta volna, hogy nem hal meg olyan könnyen az ember, csak majdnem, de azt sokszor, de ezt már nem várta meg.
A titkárnő jó 5 perce nézte Emilyt a sípálya mellett, ahogy cikáznak a gondolatai, épp ma 13 éve, jutott eszébe újra, amikor megszólalt a nő, hogy most már megy és sajnálja, de igazán, hogy a férje kikezdett vele, de ugye ez megtörténik olykor és hogy majd meglátogatja, igyanak egy kávét, és mint két barátnő beszélgessenek el egymással.
Kicsit úgy áll ott Emily, mint aki nem akarja meghallani, amit a nő mond. A síórának vége, indulnak hazafelé. De ő csak egyre inkább azon gondolkozik, hogy vajon hogyan kell igazán szeretni? Úgy érzed, hogy végre szeretsz valakit, egészen úgy fest, pusztán, ha másért nem is, akkor legalább abból a félretehetetlen illúzióból, hogy szerelmes vagy, egyszóval az lesz az etalon. De nem is biztos, hogy az első az etalon. És az sem, hogy kell etalon. Hiszen minden ember másképp szeret.
Boncsér Kata
Kép forrása: Pixabay