A nap verse rovatunk mai darabja Tóth Árpád Őszi kérdés című verse. A lassan aláhulló levelek halk zenéje, a utcakövön kopogó esőcseppek monoton kopogása, az ősz ezernyi színárnyalata sok költőt ihletett versírásra. Az egyre hosszabb esték gyérülő fényei között hangolódjunk együtt az őszre!
Tóth Árpád egyike a Nyugat első nemzedékének. A Nyugat önértékelése szerint Ady után a második legjelentősebb költője. Ez az értékelés ma már kicsit túlzónak számíthat, mivel költői világképe meglehetősen egysíkú. Munkásságának filozófiai hátterében Schopenhauer áll, az ember kielégíthetetlen vágyaival, a melankóliával, a magány érzetével.
A költő egész életművére a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó szomorúság jellemző. Az élet minden durva érintésére rezignált mélabú volt a válasz részéről. Az Őszi kérdés műfaját tekintve dalszerű elégia, valamint szonett. Az első kérdés az esti természetre irányítja a figyelmet, minden idillikus, békés, nyugodt, de mégis valami szomorú hangulat fonja át a sorokat. A táj díszletei, a csendes tarló, a csillagokkal ékes roppant, tiszta tér a kozmikus magány érzetét kelti. A vers végén a lírai én szembenéz a magánnyal. A verskezdő este éjjellé ridegül, a késő szellő idegenné lesz, kitejesedik a lírai én magányérzete. A kérdések gyors egymásutánja a vers olvasóját is önszemléletre készteti az egyetemes emberi múlandósággal.
Tóth Árpád: Őszi kérdés
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Kép forrása: Pixabay