Már több, mint harminc éve nincsen közöttünk, pedig a világnak még soha ennyire nagy szüksége nem volt arra, hogy olyan versek szülessenek, mint a Bóbita vagy a Galagonya. Soha nagyobb szükség nem volt még arra, hogy annyira tudjunk hinni a költészetben, ahogy ő tette, Weöres, a százéves gyermek. Ezen a héten a Hét szerzője: Weöres, a százéves gyermek.
Emlékkép
Egészen apró gyermekkorom óta bennem él a költészete. Én is, ahogy a többi kislány megbűvölten skandáltam a nyári réten,a patakparton, hogy: ,,Bóbita, bóbita táncol, körben az angyalok ülnek
Béka hadak fuvoláznak, sáska hadak hegedülnek”.
Egyre gyorsabban forogtam a saját tengelyem körül, körbe és körbe, a százszorszépekből font koszorú repdesett a hajamban, talpam alatt rezgett a nyári fű és csak körbe és körbe:
,,Bóbita, bóbita játszik, szárnyat igéz a malacra,
Ráül, ígér neki csókot, röpteti és kikacagja.”
Varázsigék
A napsugarak utolsó cseppje beszívódik a bőr rétegein, vadul pörögve fut a táj és meggyőződésem, hogy varázsigéket ismételgetek lassan szilárd hitté kristályosodik.
S a kis hitkristályok már sejteim mélyén világítanak, nem félek a sötétben, nem bénít a hideg, csak forgok, csak forgok, hajamban a százszorszépek színes levelekké válnak. A diópáccal rajzolt alkony sűrű párájába bomlanak az avarszínű szavak:
,, Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.”
A Hold ezüstje
Aztán végül a Hold leomló ezüstjében a varázslat körbefut, a szavak önmagukba szállnak vissza és én is hazatalálok a saját gyermeki valómba:
,, Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.”
Rögzült kép
Amikor visszaidézem ezt az emléket, a rögzült kép hullámzani kezd, változik és az erdő szélén álló magányos tölgy mögül apró alak lép elő, Weöres Sándor. A költő, akinek apró testében manó tanyázott, talán ő futtatta a csalfa rigmusokat a szív és az ész között. A költő, akinek a magyar nyelv ritmusa úgy lüktetett az ereiben, mint a sámándobok hártyájáról induló rezgés.
Barátok, család
Weöres Sándor a magyar líratörténet egyik legnagyobb alakja. Hét évszázad magyar költészetének összegzője. Próteuszi költőnek is nevezik, aki minden hangnemben és versformában képes volt magas színvonalon alkotni. A költő, akiről a barátai nem igazán tudták eldönteni, hogy egy kisgyermek vagy egy százéves öregember. ,, Sanyikának könnyű, ő nem ember ”-mondja róla Nemes Nagy Ágnes, ám azt, hogy ez igazán mit jelentett, csak a feleség, Károlyi Amy tudta igazán. Mivel Weöres a költészeten kívül semmit nem vett igazán komolyan Amyre maradtak az evilági dolgok, a mindennapi szükségletek biztosítása.
Priapos
Gyermekük nem lehetett, de a feleség elfogadta, hogy Sanyikával nemcsak férjet kapott, akinek minden reggel ő fésülte a haját készítette ki a ruháját, aki nem a valóságos világban élt, hanem csakis az önmaga által teremtődőben lebegett. Életük végéig kitartottak egymás mellett, örök szimbiózisban létezve alkottak. 1950-ben a költő különös ajándékkal lepte meg feleségét, egy kockás füzettel, amit pajzánul erotikus versekkel írt tele, s bár a Priapos címet viselő gyűjtemény tulajdonképpen egy embernek íródott, Károlyi Amy halála előtt hozzájárult megjelenéséhez.
Búcsú
A retinámra rögzült kép hullámzani kezd, a manószerű alak a magányos tölgy előtt búcsút int és visszalép a fa mögé, de ezentúl már tudom, hogy ott van, s a kis hitkristályok a sejtjeim mélyén így őrzik meg bennem az első találkozást Weöressel, a százéves gyermekkel és a költészettel.
Rinner Anita
Kép forrása: Pixabay